A bohóc

Szórakoztatásra születtek. Az volt a küldetésük, hogy vidám perceket lopjanak az emberek életébe. Mosolyogni, minden áron. – Ez volt életük mottója.

Ám a Kéz, amely a bohócokat teremtette, nem végzett eléggé alapos munkát. Az egyik kis bábu ugyanis más volt, mint a többi. Örökké nevetett ugyan az arca, s fülig ért a szája, de a szeme...

...a szeme a bohócoktól szokatlan módon komolyságot, s kíváncsiságot tükrözött. Mintha mindent tudni akarna a körülötte lévő világról – ez a benyomása támadt az embernek a fekete bogárszemek pillantásától.

A közönség gyakran követelte ezt a különc kis bohócot, aki elmaradhatatlan társával és huncut mosollyal vette le az embereket a lábukról. Ilyenkor együtt kacagtak, bukfencezve fittyet hánytak, s nyelvüket öltötték a nézőkre, ha olyan kedvük támadt.

Azonban egy nap váratlan dolog történt: a Kéz beavatkozott, mert a vezetőség úgy határozott, ezentúl új darabot mutat be a színház, s a porcelánbőrű figurák más történetben fognak játszani.

A Kéz perzselő ostorként csapott le, kíméletlenül felégetve maga mögött élőt, élettelent.

Így történhetett, hogy az akkor még ünnepelt és vidám Csöpp nem értette, hová tűnt a pajtása az utolsó felvonás óta.

Aznap este egyedül játszott. Magányosnak érezte magát színes galléros társa nélkül, de erőt vett magán, s kacagott a közönségre. Porcelánbőre szikrázott a fényben, színes ruháján a szivárvány színei játszottak, ajka körül a jól ismert komisz mosoly. Máskor is előfordult, hogy színésztársa kihagyott egy-egy előadást. Talán új jelmezt készítenek számára, netán fontos dolga akadt, esetleg a Kéznek kellett valamire...

De a kedves kis játékos másnap sem szerepelt. Nem jött harmadnap, nem jött negyednap, s a bohóc érzékelni kezdte apró porcelánszívével a valóságot: Pindur soha többé nem lép vele színpadra.

Azon az estén a pöttöm színész képtelen volt a játékra. Amikor a Kéz a színpadra lökte őt, csak állt, nézett maga elé, s nagyon ijesztőnek hatott. Festett szája mosolygása éles kontrasztban állt fényes fekete bogárszemével, melyben megannyi fájdalom és értetlenség tükröződött. Leginkább vicsorgásra emlékeztető arckifejezése meglehetősen groteszk látványt nyújtott, a közönség mégis tapssal bíztatta, hogy táncoljon végre...

...ideje lenne bemutatni a szokásos komédiát.

De ő dermedt maradt. Fura, ez idáig névtelen érzés kerítette hatalmába: szorongató fájdalmat érzett a mellkasában, pont olyat, mint amikor a Kéz túl erősen tartotta őt. De ez a kín nem csak fizikai tulajdonságokkal bírt, ez annál sokkal több volt. Sajgott, lüktetett, égett, s ő nem tudta, mi történik vele. Felkúszott a torkába a maró érzés, amit Csöpp egy furcsa gombócként érzékelt.

Az addig ismeretlen gyötrelem félelemmel töltötte el, sokkot kapott, s minden mást kizárt az agyából. Rémülten pillantott körbe, s az újdonsült élmény lassan formát öltött, és megszilárdulva egy szót alkotott: HIÁNY. Pindur hiányzott neki.

Szokatlan űrt tapasztalt belül, s egyedül érezte magát, elhagyatottnak, becsapottnak.

De a Kéz mindezzel mit sem törődött, s határozottan rántott Csöpp zsinórjain, hogy mozgásra bírja őt. Az apró bábu azonban mozdulatlan maradt, és elszántan bámult a nagyérdemű felé.

A Kéz erre minden eddiginél erélyesebben próbálta játékra kényszeríteni, de a kicsiny marionett megmakacsolta magát.

„Pindurt akarom” – emelte festett bogártekintetét a Kéz felé, s bizonyára többet is mutatott volna érzelmeiből, ha megtanítják, hogyan kell kifejezni. De a bohócok nem tudnak sírni.

Így Csöpp csak nézett, szemrehányóan nézett a Kéz irányába, és könyörgő tekintetével próbálta belátásra bírni:

„Hát nem érted? Nélküle nem érek semmit! Csöpp nem játszhat Pindur nélkül!”

A Kéz egy végsőt taszított a kicsin, mire a testhez rögzített kötelek nyomban elpattantak. Az est főszereplője koppanva gurult a földre, teste ezer sebből vérzett, a s miközben félájultan hevert a reflektorfényben, még mindig elszántan, vádló tekintettel szuggerálta:

„Kérlek... add vissza Őt! Jó leszek, a legjobb színészed! Mindent megteszek ezután... csak add nekem vissza... Pindurt.”

A rendező azonban nem tudott olvasni a bohócok szeméből, s mást állított színpadra Csöpp helyett az est további részében.

A haszontalan bábunak pedig a raktában lett ezentúl a helye, néhány piszkos függöny és felmosórongy mellett.

Csöpp csak hevert mozdulatlanul, azt sem tudta, hány előadás zajlott le a távollétében, nem érdekelte. A színház nem volt ugyanaz Pindur nélkül.

Ám egy nap a kis bábu ismerős hangra lett figyelmes: bársonyos, kedves, nevetős... ez az ő pajtása!

Csöpp erőt vett magán, s lopva kilesett a függöny mögül, s szíve olyan erősen vert, hogy azt gondolta, azt bizonyosan mások is meghallják. S a lépcsőn ott ült... Pindur! Épen és egészségesen.

Le sem írható az a megkönnyebbülés, amit Csöpp érzett, mikor meglátta egykori társát. Szemlátomást kicicomázták, s új, erősebb köteleket kapott a Kéztől, de ezektől eltekintve nem változott. Elefántcsont bőre és vérvörös ajkai még mindig csodálattal töltötték el Csöpp szívét, s lelke csordultig telt örömmel, hogy újra viszontláthatja őt. A púder azonban jótékonyan takarta arca pirosságát, s ő ennek különösen örült.

„Itt az idő – gondolta – színpadra lépni.”

Közelebb somfordált tehát a pódiumhoz, s megköszörülte a torkát:

„Pindur! Hahó Pindur!”

De a szólított nem figyelt fel a hangra.

„Kedves Pindur... édes, drága, egyetlen társam... repülök hozzád...” – szólt hangosabban Csöpp, mire barátja felé fordította porcelánarcát.

„Ki vagy te?” – kérdezte Pindur haragos tekintettel. – „S miért zavarod a próbát?”

„Ne bolondozz, kedves Pindur!” – felelte csengő hangon a kicsi. – „A te társad vagyok, a Csudajókedvű Csöpp!”

„Csöpp eltűnt.” – szólt Pindur. – „S nekem immáron új társam van. A Kéz adta, szerinte jobban illik hozzám, mint a szeleburdi kis Csöpp.”

„És... a régi pajtás?” – kérdezte remegő hangon az aprócska bábu. – „Nem hiányzik neked? A vidámság, a bolondozás, a kedvesség, a csatangolás, a csínyek... Mindezt az új társadnak is megtanították?”

„Malvin sokkal komolyabb” – mondta Pindur. – „Nem ugrál, nem énekel, nem töri folyton csintalanságon a fejét... Neves művészcsalád sarja, s hosszú nemzedékek óta viselik tradícióikat. Ismétlen, jobban illik hozzám... hiszen a Kéz is így gondolja. Nyilván felfedezte, hogy többre vagyok hivatott, mint esténként Csöppel komédiázni, s szórakoztatni. Malvinnal igazán komoly szerepeket játszunk, szinte kinyílt előttem a világ! S most, ha megengedi, kedves ágrólszakadt kolléga... Engem vár a közönségem! Ég Önnel!”

Csöpp csak állt, megszégyenülten, s valóban nagyon alantasnak érezte magát. A Kéz elvette tőle Pindurt, mert nem tartotta elég színvonalasnak hozzá.

A kicsi visszaballagott a függöny és a felmosórongy közé, mikor hirtelen fényt látott megcsillanni a földön. Odalépett, de csak egy hajdani mázas cserép törött darabját lelte. Csöpp két kezébe fogta, de belepillantva szörnyűbb dolgot látott, mint amire fel volt készülve.

Gallérja megtépázva lógott, szakadt, piros ruhája nyomokban sem emlékeztetett az eredetire, bohócsapkája elveszett valahol, haja kócosan, ezerfelé meredt; de ami a legborzasztóbb volt, az arca... immár felismerhetetlenné vált.

Amikor elszakította köteleit a Kéztől, észre sem vette, hogy a durva esést követően a bal szemöldökétől egészen a szája szegletéig lepattant a festék.

Emellett a szeme élettelen fájdalmat tükrözött, szája pedig eltorzult mosolyra húzódott.

De a csúfos elváltozásnál sokkal jobban gyötörte, hogy Pindur nem ismerte meg őt.

A kicsi összeroskadt a fal tövében, és számot vetett önmagával, a sorsával. Félprofillal soha többé nem játszhat, ez világos... de a társa nélkül amúgy sem tudna. Száműzöttnek érezte magát a világból.

Mihez kezdjen most? Pindur egyértelműen elutasította, a Kéz nem ad számára több szerepet... Céltalanná vált létezése. Amint eszébe ötlött ez a gondolat, azonnal sajogni kezdett a mellkasa, s úgy érezte, mentem megreped a kemény porcelánszív.

„Mi lesz velem ezután?” – tűnődött. – „Óh, legalább pajtásom lenne itt velem. Ő mindenre tudott megoldást javasolni, és biztosan igyekezne szórakoztatni engem, hogy jobb kedvre derüljek. De Pindur már nem akar szórakoztatni senkit” – emlékeztette magát. – „S legfőképp nem engem.”

Ez fájt. Marta a belsőjét, s ő azt kívánta, bár ne érezne egyáltalán semmit, inkább ő is üres bábunak született volna.

„Pindur... vissza fogsz jönni?” – sikította Csöpp az éjszakába, s mellé furcsa, bugyborékoló hangot hallatott. Egy pillanatra meghökkent, amikor meleg nedvesség kezdett szivárogni a szeméből, le a piszkos földre.

Fura, álomszerű nyugodtság, s béke szállta meg, s ő összekuporodva dúdolni kezdett egy ismerős dallamot, amit valaha, nem is oly régen lehetett hallani esténként az előadáson.

Két kis bohóc énekelte, vidáman ugrálva, miközben bukfencet vetettek, vagy cigánykereket hánytak. Az életről szólt, a szerelemről, a madárdalról, a felhőkről, a csillagokról, a hóesésről, a virágokról, a katicákról... s mindenről, ami csak vidámságot lophat a szívekbe.

Másnap reggel a takarítónő egy rongyos kis bábut talált az egyik poros sarokban. Apró porcelánteste elhagyatottan, összetörve hevert, egykor elefántcsontszínű arca maszatos volt, fekete bogárszeme élettelen, s kicsiny kezében azt a virágot szorongatta, amit Pindur szokott átnyújtani Csöppnek egy réges-régi színdarabban.

A nő megszánta, s a direktorhoz vitte, aki mérgesen összevont szemmel utasította:

- Dobd ki a szemétbe, a társulatnak nincsen szüksége ilyen használt, ócska bábura!

Így ért véget Csöpp, a valaha volt egyetlen Szomorú Bohóc sorsa, akinek egyetlen, súlyos vétke, hogy volt szíve.

* * * * * *

Pindur és Malvin még évekig játszottak komoly szerepeket, mígnem a színházigazgató úgy döntött, a közönségnek nevetésre van szüksége, s a jobb bevétel reményében inkább komédiákat kezdett rendezni.

A két szereplő a raktárban kapott új, kevésbé megbecsült helyet, egy virágkellék és egy csorba bögre mellett.

Pindur ekkor kezdett el gondolkodni egykori barátnője hollétén. Talán, ha kitart Csöpp mellett, s elszakítja kötelékeit a Kéztől, most vele ülne itt a raktárban, ami esetleg mégis más lenne, mint Malvinnal.

Több mókával, és kevesebb bosszankodással járna. Mert Malvin ugye szép lány, és nagy múltú családból származott, de ezáltal meg is követelte, ami járt neki. Pindur már nem rajongott annyira Malvin fennhéjázó modoráért, és felsőbbrendű szemléletéért, mint amikor a Kéz először összehozta őket.

Jobb szerette volna a vicces, kedves kis Csöppöt, aki biztos kitalálna valami csínyt Malvin bosszantására, vagy az ő szórakoztatására. De Csöpp évekkel ezelőtt eltűnt...

Csak az a Szomorú Bohóc beszélt róla, akinek a fél arca kopott volt, s aki el akarta hitetni, hogy ő Csöpp. A kis buta... komolyan azt gondolta, nem ismerné fel a legjobb pajtását?

De gondolatmenetét nem fejezhette be, mert Malvin – aki még mindig abban reménykedett, hogy egyszer visszakerül a rivaldafénybe – felszólította, hogy bodorítsa be a fürtjeit.

„Megyek Malvin” – kiáltott Pindur tűnődve. – „Megyek már...” – S közben egy régi-régi dalt dúdolgatott, amit egykor együtt énekelt egy boldog kis bohóccal az Élet színpadán.